A tyúk és a tojás, avagy a zen mester és a tanítvány esete

Létezik egy japán nyelvi fordulat, ami a következő karakterekből épül fel: 啐啄同時. Ez a szókapcsolat az alábbi történetet meséli el:

Amikor a fiatal tyúk éppen kitörni készül a tojásból, kaparó hangot ad belülről. Amikor az édesanyja meghallja ezt a hangot, rákoppint csőrével a tojásra, hogy a világra segítse kicsinyét.

Vegyük úgy, hogy a zen tanításokban a mester a tyúk, a tanítvány pedig a tojás. Képzeljük el, hogy az éveken át tartó zarándoklat vége felé a tanítvány már a megvilágosodás küszöbén jár. Mestere ezt megérzi, majd a megfelelő időben kimondja azt a szót, vagy meglépi azt, amire a növendéknek szüksége van, hogy végre meglássa a fényt.

A kendóban (a vívás japán harcművészete) a jó mester nem csak azon gondolkodik, hogy hogyan adja át a tudását, hanem azon is elgondolkodik, hogy mások hogyan oktatnak. Megfigyelhetjük, hogy vannak, akik nem szeretik a bőbeszédű előadásokat, és tanácsokat is csak nagyon ritkán adnak. Ennek egyszerű az oka: minden tanuló szabad, különálló egyén (tehát a saját útját járja), a tanácsot pedig vagy elfogadja, vagy nem.

Japánban ez a gondolkodásmód nem egészen így van. Ott az instruktor (vagy az iskolai tanár) tanácsai betartandók, ellenvetések nélkül – ez egy rendkívül erős lábakon álló, hierarchikus rendszert jelez. Az osztály sikere legtöbbször az oktató érdeme, és nem a tanulók kemény munkájának eredménye. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy míg a tanulók jönnek-mennek, addig az instruktorok akár évtizedekig is ugyanabban a teremben maradnak .

Ha egy japán mester azt mondja, hogy az előttünk levő víz valójában bor, akkor helyeselnünk kell – hacsak nem szeretnénk más mestert felkeresni. A modern kendo a japán történelem erősen militarizált korszakában alakult ki: a háborúk után a legtöbb mesternek volt katonai kiképzése. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a japán oktatási rendszer olyan, amilyen.

Visszatérve a tanácsokhoz: ha azok váratlanul érkeznek hozzánk, akkor az adott pillanatban úgy érezhetjük, hogy nincs szükségünk rájuk. Még akkor sem, ha igazából meg kellene fogadnunk őket.

Most lépjünk vissza a cikk elejére – most jön a cikk lényege – : ha a tyúk túl korán töri meg a tojás héját, akkor a kicsinye túl korán jön a világra, és valószínűleg nagyon rövid, beteges élete lesz. Ha viszont az anya nem hallja meg időben a fiatal tyúk kaparását, akkor nagyjából ugyanez az eredmény születik: a magzat nem kel életre (hacsak nem elég erős ahhoz, hogy önerejéből betörje börtönének falait). Ehhez hasonlóan az igazi zen mester pontosan akkor – nem túl korán, nem túl későn – ad tanácsot, amikor szükségünk van rá.

Erre figyeljünk tanítás során

1. Kérdezés Vs. tanácsadás

Néha jobb, hogy megvárjuk azt a pillanatot, amikor a tanuló tanácsot kér tőlünk. Biztosak lehetünk abban, hogy arra kapja majd a választ, amire rákérdezett – a helyett, hogy mi határoztuk volna meg, hogy mire kérdezzen rá.

2. Tanácsadás Vs. perspektíva megosztása

Építsük bele tanácsainkat a velünk megtörtént eseményekbe. Meséljünk el egy sztorit, és mondjuk el, mit tettünk, vagy mit kellett volna tennünk az adott szituációban – figyeljük meg, hogy a tanulók bele fogják élni magukat a fesztelen, barátságos beszélgetésbe.

3. Empátia

Az oktatás megköveteli a tanártól, hogy összhangban legyen tanítványaival, és tudja azt, hogy mi kell nekik. Ne várjuk el tőlük azt, hogy ugyanúgy cselekedjenek, ahogy mi... ők nem mi vagyunk...